Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MAGYAR EMLÉKEK - Mantova és a Magyar mező

2019.10.09

mnt.jpg

Fotó:Lombardia Idforg.Hiv.

Magyar mező Olaszországban...

"Alig két évtized leforgása után alkalma jutott az olasz királynak, örvendeni rajta, hogy a magyarok kibékülten váltak meg tőle.

Szép Olaszország hosszu századok óta ama különös kitüntetésben részesül, hogy birtokaért mindig több fejedelem versenyez. Koronája igen nagy s igen nehéz egy főre – mondják – bele fér abba a kettőbe, három, tiz is. Igy volt akkoriban is. II. Rudolf kisburgundi király, támogatva nehány lombardi főur és a papság egy része által, pártütést rendezett Berengár ellen, mi annál könnyebben sikerülhetett, miután a nép a tömérdek adó miatt, melyet évenkint a magyaroknak kellett fizetnie, már régóta zugolódott a kormány gyengesége ellen.

Elején csak egyes városok lázadtak föl, miket Berengár könnyen elnyomott; de csakhamar általános lett a fölkelés, és a királynak egész hadi erejét kellett összegyüjtenie, hogy a lázadók ellen mehessen.

Brescia környékén történt az összeütközés a királyi sereg és a fölkelők közt.

A győzelem ez utóbbiaké lett.

Berengár most veszélyeztetve látva trónját és életét, fölvillant benne a gondolat: követni Arnulf bajor herczeg példáját, és a veszély e perczében, egykori elleneinek, a magyaroknak nagylelküségéhez folyamodni.

A magyarok, kik a milyen rettenetesek és makacsok az ellennel szembe, épen olyan szelidek, jók s önfeláldozók, midőn barátilag fordulnak hozzájok, elfogadták az üldözött fejedelem baráti kezét és Bogát s Dusák nevü vezéreik alatt szép számmal segélyére siettek. Váratlanul rátörtek a lázadókra, kemény ellenállás után szétverték őket, és magát a vezért, Giliberto grófot fogolylyá tevén, Berengárnak átadták.

A háladatos fejedelem hiven megtérité szövetségeseinek a hadi költségét, és nyugodtan ült ismét királyi székébe.

Nyugalmát kevés ideig élvezheté. A forradalom ujból és még nagyobb erővel kitört. Ő ujból a magyarokhoz folyamodott, és érkezésüket bevárván, Veronába menekült, hol hivei által Castello S. Pietro-ban őrztetett.

Ez idő szerint Árpád már ott pihent a Kárpátok alján, ama föld ölében, melyet ő szerzett, és melynek ő adta azt a kedves nevet: Magyarország.

A vezérséget fia Zoltán viselte. Ez, mint hü szövetségeshez illik, sietve inditott egy imponáló sereget Berengár segélyére. De mire a magyarok Olaszországba érkeztek, a mi a 924-diki év február elején történt, olyan kemény tél állott be, minő e szelid éghajlatban századok alatt csak nagyritkán fordul elő, s miáltal minden hadi mozgalom lehetlenné vált.

Kiszemelték tehát e nagy rónát Mantova falai előtt, melynek az a kettős előnye volt, hogy az azt környező mocsárok a sereget minden váratlan támadástól megvédték, és hogy oly közel levén Veronához, szükség esetében legott segitségére siethettek az ott tartózkodott fejedelemnek.

Körülbelül másfél hónapig táboroztak itt, nem bántván senkit sem, épen csak néha-néha csapván be a közel helységekbe élelmi szerekért, megakarván kimélni Berengár raktárait a megnyitandó hadjárat idejére.

Mindazáltal páni félelem uralkodott az egész idő alatt a mantovaiak között. A krónikairók ijedelmes sötétségü szinekkel festik a lakosok akkori helyzetét. Éjjel nappal ott állottak az őrök a templomok tornyaiban, hogy minden perczben készek legyenek harangszóval fellármázni a várost – majd ha jönnek a magyarok. Fergeteges éjszakákon, midőn az üvöltő szél ajtókat és ablakokat megreszkettetett, a nyugtalanul alvók ama kiáltással ébredtek föl: „Santa Madonna, vengon gli Ungheri!” Szentséges Szűz! Jőnek a magyarok! – A nobilik föld alá rejtették kincseiket, az asszonyok soha ki nem jártak, a papok szakadatlanul miséztek, a Sz. András-templomból kivették azt a nagy, mesés drágaságu edényt, melyben a sz. Longinus álal idehozott Urunk Szentséges Vére őriztetett, valahová a föld alá ásták, ugy hogy százhuszonnégy évig nyomára nem akadhattak, a püspök parancsolatából templomokban és iskolákban minden istenadta nap egy, ez alkalomra szerzett, a szentséges Szűzhez intézett imát kellett elmondani, mely igy kezdődött: Imádkozzál érettünk, tedd, hogy e pogány nép tőlünk távol maradjon! stb.*

Egyszerre azon hir lepi meg a Mantova előtt táborozó magyarokat, hogy szövetségesük, kiért harczolni jöttek, orozva meggyilkoltatott.

Az ilyen gyáva, undok tettektől a nemesb természetü magyar nép mindig irtózott, már akkor is. Vad düh szállotta meg őseinket, harcz és bosszuvágytól égve legott odahagyták a mantovai mezőt, Pavia felé indultak Rudolf ellen, és rettenetesen megbosszulták szövetségesük erőszakos halálát. Martius 21-dikén az olasz királyok akkori székvárosa a magyar fegyvereknek esett áldozatul.*

Visszajöttükkor ujból meglátogatták a szép rónát, melyen kiteleltek. Három napig pihentek itt. A mantovaiak ijedtsége, a páviai borzasztó eset után még nagyobb volt mint azelőtt. Már nem is akarták bevárni jöttüket, hanem követséget küldtek ki hozzájuk dus ajándékokkal és ama kéréssel: kimélnék meg a szegény várost, mely ugyis késznek nyilatkozik, nekik minden kivánságukat teljesiteni.

A magyarok – igy szól a néphagyomány – igen nyájasan fogadták a követeket s azt mondták nekik, hogy mielőtt kérésükre választ adnának, meg akarnak róla győződni, hogy vajjon igazán készek-e a mantovaiak nekik minden kivánságukat teljesiteni.

A szegény követek reszketve várták a vad harczfiak követelését.

„Holnap délben jőjenek ki Mantova előkelő urai és hölgyei mihozzánk – ebédre.”

Fölösleges mondanom, minő bámészkodással értesültek a követek és későbben a város előkelői e rendkivüli meghivásról.

Helyzetükben nem tehettek egyebet, mint azt elfogadni. A magyarok vig poharazás közben várták őket, barátságosan fogadták, megosztották velök tábori ebédüket és végre ugy bucsuztak el tőlük: Menjetek békével, a magyar soha nem bántja azt, a ki bizalommal fordul hozzá.

Másnap odahagyták a mantovai mezőt s utjokat haza felé vették, megigérvén az olaszoknak, hogy soha többé be nem csapnak országukba.

Szavukat meg is tartották.

A mantovaiak pedig az esemény örök emlékeül tanácsgyülésileg elhatározták e mezőt ugy elnevezni: Il prato d’Ungheria, Magyarország mezeje. Azonfölül pedig Isten iránti háládatosságból, hogy a pusztitó harczosok szivét irántuk annyira megszeliditette, ama helyen, hol a vezérnek sátra állott, templomot emeltek, melynek az volt a neve: San Pietro in Ungheria.

* * *

Azóta sok évszázad folyt le, a magyar név többé nem ijeszti Európa népeit, templomokban s iskolákban sem mondanak többé imát – tőle való félelemben, hanem ellenkezőleg, mindenki szeretettel és tisztelettel beszél róla, – és ha történik, hogy valamelyik imába az ő neve is belevegyül, az bizonyosan csak azért történik, hogy javáért imádkozzanak, multját elfelejtették, az emlékére épitett templom falai leroskadtak, a mezőn hol egyszer a magyar leventék szilaj paripái tomboltak, most szelid báránykák és juhok legelésznek, a róna története rég feledésbe ment, a legszorgalmasabb történetirók kifelejtették azt vastag köteteikből, csak itt-ott találni egy-egy szót róla; egyedül a nép, e leghübb történetiró, maig megőrizé emlékét és nevét.

Szép, tavaszi estéken kisétálva, virágot szakitok a mezőről, reá merengek és gondolom: talán épen egyik ősünk poraiból nőtt ki e virág!"

Történeti emlék, HELFY IGNÁCZ-tól

1860.január 15-én (3. szám) Vasárnapi Újság

Szöveg kategóriája: közkincs

 

Ez a bejegyzés:

A.) Teljesen érdektelen

B.) Hasznos

C.) Érdekes, de haszontalan

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Utolsó kép


Facebook


Archívum

Naptár
<< December / 2019 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 1437
30 nap: 962
24 óra: 33